Éva aggódva hajtotta fejét egy fatönkre. Egyszer csak zörejt hallott a bokrokból. Megijedt nagyon. Nem tudta ki lehet a bokor mögött vagy a bokorban. Hogy biztonságba érezze magát, a földről felkapott egy nagyobb követ. "Majd ezzel megvédem magam" - mondta összeszorított fogakkal.
Folyt. köv.
Éva sejtette hogy az éjszakát egyedül kell töltenie. Fázott. Este az erdőben hideg van. Keresett pulóvert, de nem talált sehol. Bosszankodott , hogy otthonfelejtette a pulóvert
A hideg egyre erősebb volt. Lekuporgott egy fa alá. És sírni kezdett. Magányos volt és félt. Istvánra gondolt. Hiányzott neki a szerelme. Hol lehet most? – kérdezte. Tudta hogy nem tudja a választ.
Az erdő sem válaszolt. De az erdő tudta a titkot. A szőrny titkát.
Folytatás következik majd……
István már több órája seholsem volt, ezért Éva már biztos volt abban, hogy Istvánnak valami baja eshetett. Gondolt minden rosszra.
De mégis annyira megijedt, hogy nem nagyon mert mozdulni és segítséget hívni. Ahol megálltak az erdőben, az a hely több kilométerre volt az első lakott településtől. Több hosszú órába tellet volna ha a lány elmegy segítségért. Jobbnak látta ha vár még.
Ekkor még nem tudta, hogy István már meghalt. Szerelme testét szétmarcangolta egy szőrnyeteg. Az erdei szőrny tépte darabokra. István halálhőrgését Éva nem hallotta. De a szerelme azért érezte, hogy Istvánnak valami baja eshetett.
István, merre vagy? – kiáltotta Éva. A nő egyre jobban félt. Már nagyon sötét volt. Egészen beleborzongott a gondolatába annak, hogy Istvánnak esetleg valami komoly, súlyos baja esett.
Ilyenkor minden megfordult az agyába. Az is megfordult, hogy esetleg István rosszul lépett és megcsúszott és így esett valami komoly baja. De az is eszébe jutott, hogy esetleg István eltévedt. Esetleg egy mérges vaddisznóval hozta össze a sors őt.
A legfélelmetesebb érzése Évának az a kétségbeesése volt. A rettegés attól hogy itt valami nagyon komoly súlyos baj történt.
Ha tudta volna, hogy szerelme egy szőrny áldozatává vált, még jobban rettegett volna.
A szőrny rá is fente fogát.
Éva tördelte a kezét. Sehol nincs a szerelme. Istvánt nem látta sehol. Éva kezdett megijedni.
„Vajon hol van már István? Sohasem hagyna magamra…” – mondta nyugtalanul.
Az erdőben egyre sötétebb volt, most már vége volt a szürkületnek is.
Éva egyedül állt, seholsem volt István.
Éva nem tudta, mi lehet a helyzet. Nem akart rosszra gondolni. „Nem akarom az ördögöt festeni a falra” – mondta magában. „Ki kell tartanom, biztos nincs semmi baja Istvánnak” ezt gondolta.
Éva nem mert István után menni attól félt hogy akkor István ha esetleg visszajön, akkor nem talál Évára és akkor végleg elveszítik egymást szem előtt. A legbiztosabb helyzet az ha ott marad ahol van és vár.
A nap már teljesen lement. Sötétség lett úrrá az erdőn. Nagy sötétség. Éva elkezdett jobban félni.
Éva arcán jól látszott a rettegés. Tudta, hogy István eltűnt és hogy nem magától tünt el. Néhány órával ezelőtt, még együtt jöttek az erdőbe a két szerelmes pár.
„Boldog vagyok veled, hogy itt lehetek most” – mondta Éva Istvánnak. István is boldog volt. Ő is szerette a természetet és Évát. Mint a paradicsomban, úgy érezték magukat most.
A szél csendesen, halkan fújt, a nap lágyan érintette meg bőrüket. Nem is gondolták álmukban, hogy milyen veszélyekkel jár az erdő.
Eközben ugyanis furcsa dolgok is történtek az erdőben. De erről ők nem tudtak.
Csókolgatták, szeretgették egymást, aztán István azt mondta: „Elmegyek egy kis fát keresni, hogy tüzet rakjunk az este”
„Jól van. Menj csak édesem” – mondta Istvánnak Éva.
Éva boldog volt, István pedig elment az erdőbe.
Már sötétedett.
Ennek több órája már, de István sehol. Éva aggódni kezdett. „Segítségért folyamodjak vagy sem?” – kérdezte magában.
Folytatás következik…
